Zoltán Sándor


1912-től, 52 éven keresztül szolgált egyházközségünkben s mint több nyelvet beszélő, teológiai tanári oklevéllel rendelkező falusi lelkész, számos teológiai tanulmányt és prédikációt jelentetett meg egyházi folyóiratokban. A kedvezőtlen politikai körülmények és szolgatársainak, embertársainak gyarlósága akadályozta meg abban, hogy híres professzora legyen az erdélyi unitárius egyháznak.





Gellérd Imre


Orvos lett volna, ha öröksége nem az árvák nyomorúsága. A gyakorlati teológia tanára lett volna, ha a hatalom a Teológia helyett nem a politikai börtönben látja őt szívesebben." E nagy tudású lelkész 1965-80 között hívta fel az ellenségek és a barátok figyelmét Homoródszentmártonra. Sokszor megfogalmazta: „Az eszme, az igazság több, mint az élet... Inkább a szenvedés vagy a halál, mint a hűtlenség.” Hatvanadik születésnapján életéhez hűtlen lett. Megalkudni nem tudott, a halált választotta. Hálát adunk a jó Istennek, hogy Gellérd Imre magiszteri és doktori disszertációja - Az Erdélyi unitárius prédikációirodalom története a XVI. és XIX. század vége között- angol nyelven napvilágot látott, s egyben reménykedünk, hogy mielőbb magyar nyelven is elolvashatjuk.

Templomunk udvarán kopjafák őrzik e lelkészek áldott emlékét s ugyanakkor figyelmeztetnek is: „Nékünk annak a cselekedeteit kell végeznünk,aki elküldött engem, amíg nappal van. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem tud munkálkodni” (Jn 9,4)







Zoltán Aladár


Zeneszerző, egyházközségünk híres szülöttje - Zoltán Sándor lelkész fia - aki a család zenei légkörét így jellemzi: „A harmóniumon és a fuvolán játszó apa vagy a könnyebb táncdarabokat zongorázgató nővér szerepét sem becsülhetem le. Az például, hogy első kompozícióm egy „á la Strauss" valcer volt, (Uram bocsá' H-dúrban) alkalmasint a nővérem hatására vall!”

Zoltán Aladár 1951 -ben államvizsgázott a zenetanári szakon, 1952-ben a zeneszerzői szakon, 1953-ban a karmesteri szakon. 1968-tól a Román Zeneszerzők Szövetségének alelnöke haláláig (1978) és a marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója. Munkájáért, érdemeiért több alkalommal kitüntették:

1966 - Művelődési érdemrend IV. osztálya; 1967 - Enescu zeneszerzői díj (Román Akadémia); lon Vidu kórusverseny díj; 1972 - Zeneszerzők Szövetségének díja (II. Szimfónia).

Hencz József így ír Zoltán Aladárról: Zoltán Aladár muzsikája mostantól kezdve hatalmas befejezetlen szimfóniává tornyosult. E torzó életmű belső harmóniáját kihallanunk mindnyájunk kötelessége marad ... Alkotott, dolgozott, birkózott a mindennapi feladatokkal, egyszer legyűrte önmagát, az alkotás kínos fájdalmas nagyszerűségében százszor újjászületett, és az örök ajándékozó önzetlenségével tárta elénk lelkét-muzsikáját/' Emlékét fekete márványtábla őrzi a paplak külső falán. Mindezek munkájára a ma élő homoródszentmártoni unitáriusok és más felekezetűek is hálával és elismeréssel emlékeznek.

Tisztelettel adózunk mindazon névtelen gyülekezeti tagoknak, akik az évszázadok során mély vallásos hittől vezérelt munkájukkal segítették öreg tornyunkat büszke állásában, s egyházközségi életünket mind mennyiségi, mind minőségi szempontból ismertté, elismertté tették.

A szegénység öntudatos felismerésével együtt jár Isten barátságának ajándéka. Mentől szegényebb lesz az ember, annál meghittebb viszonyba kerül istennel” - írja Márai Sándor.

Ha a fölöttünk elsöpört viharok szegényekké tettek anyagiakban, annál gazdagabbak vagyunk lélekben: Velünk van Isten! Velünk van Isten!






Román Viktor (1957-1995)

Azt hiszem, minden ember célja, hogy életét, törekvéseit, valamilyen módon megvalósítsa. A születéstől a halálig ezt a fölfelé vezető utat nehéz követni. Szerintem a szobrászat eszköz, éppúgy, mint bármely más mesterség. De lehet, hogy a szobrászat felsőbb küldetés beteljesítése -olyasmi mint a rák, az ember megbetegszik, és nincs menekvés.

Valaki, aki üzletet nyit, csődbe mehet, még egy műkereskedő is csődbe mehet, és vége; de kudarcot vallani egy művésznek - ha igazi - sohasem lehet. Ez egész életének kálváriája, de egyben hatalmas öröme. Egyszer fe-leségem megszólított: „Úgy játszol azzal az agyaggal, mint egy nyolc éves kisfiú” Ezt én a lehető legnagyobb bóknak tartottam.

Egy befejezett mű? - nehéz azt mondanom egy műre, hogy be van fejezve. Úgy érzem, hogy egy mű meg van kezdve: megálmodja az ember;

aztán ezt az álmot - ami talán nem álom, hanem valami bonyolultabb dolog - megpróbálja átvinni a valóságba. A valóság, ha az álom tíz százalékát eléri, az már nem rossz. Ezért a tíz százalékért hetekig, hónapokig dolgozik az ember egy szobron. Akkor van egy darab befejezve, amikor a szobrász felkiált: „na tovább nem bírom, kezdek egy másikat!" De van egy pillanat, amikor azt mondhatjuk, íme ide jutottam, és ez nem is olyan rossz!" Amikor egy kész szoborra nézünk, legyen az emlékmű vagy műteremben készült alkotás, az olyan számunkra, mint egy gyermek... Sohasem befejezett... Majd halálunkkal fejeződik csak be, de túlél minket, és talán nélkülünk fejlődik tovább...

Elvben minden művész és főleg minden szobrász próbál műveiben el-érni egy bizonyos egyensúlyt. Nem csak a mű miatt, hanem önmaga miatt is. Az egyensúly az egy szó, de egy adott pillanatban életmóddá válik. Kezdettől fogva ezt az egyensúlyt keresem.

Első szobraimba próbáltam bevinni egy bizonyos egyensúlyt, nyugalmat, méltóságot. Mert tulajdonképpen az egyensúly maga nyugalom, méltóság. Szobrászatban ez azt jelenti: a térfogatok kiegyensúlyozása - a térben és egymáshoz viszonyítva - és ugyanakkor - belső kiegyensúlyozottság - önmagunkban. Keressük lényegünket. Ennek érdekében sokszor vissza kell térni kiindulópontunkhoz. Ha visszaemlékezem szülőfalumra, Homoródszentmártonra, létem ott töltött első szakaszára, ott minden az évszakok ütemét követte. A szokások, a viselkedések teljes összhangban voltak a négy évszakkal, valamint a falu két templomával. A templomok két tornya nekünk egy bizonyos nyugalmat jelentett, egy bizonyos emelkedettséget, egy bizonyos feladatot, valamilyen fajta létezést a természettel és Istennel szemben. Talán innen ered az, hogy akarva-nem akarva, megmaradt bennem az egyensúly szükségessége a körülöttem levő világgal, a társadalommal - ami nem olyan könnyű - de főleg magammal szemben. Azt hiszem, mindég próbáltam elérni ezt az egyensúlyt, ezt a lelki derűt, mely oly szükséges életünkhöz.

Ma azt hiszem, hogy az egyensúly nemcsak szimmetriát jelent, de ezt nagyon nehezen értettem meg. A szimmetriától sikerült megszabadulnom, pedig ez az egyensúly legegyszerűbb és legfenségesebb formája. Évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, az egyensúly tud szimmetria nélkül is létezni, sőt minden szimmetria nélkül. A tömegek különválnak a térben, oly módon, hogy a mű két, három, négy oldala egyensúlyban legyen egymással, egyrészt a térben álló rajz és a térrel való kapcsolat miatt, másrészt a súlyelosztás miatt. Ez mind kutatás, de ugyanakkor talán távolról diktált feladat. Nem lehet valamit önkényesen keresni, az bennünk kell hogy legyen. Talán messzebbről jön, mint mi.

Ha szobraimra gondolok, jóformán elfelejtem az első tizenöt vagy húsz évet, még ha a törekvésem ugyanaz volt is; inkább az utolsó öt, hat vagy nyolc évre gondolok, amikor úgy érzem, hogy megtaláltam szobraim egyensúlyát. Van például a néhány nagyobb szobor között, amit itt vagy ott felállítottam, egy melynek neve La Porte. Olyan diadalívszerű. Marne-la-Valléeban van elhelyezve, nemes acélból és betonból készült. Ez a szobor egy ívből áll, mely hozzákapcsolódik egy két nyíllal átszúrt masszív betontömeghez. A két forma, amelyből az egyik a fényt, a másik a homályt jelképezi, úgy van kiegyensúlyozva, hogy párbeszédben legyenek egymással, ne taszítsák egymást. A betonmassza súlyos, de nem súlyosabb, mint az ív, amelynek könnyedsége kompenzálja nagy méreteit. Mert az egyensúly, az a fénytől is függ. Egy nagyméretű térfogat, mely a fényt jól veszi fel, nem tűnik súlyosabbnak, mint egy kisebb, a fényt kevésbé jól felvevő. Egy szobor egyensúlyát a fények és árnyékok játékával lehet elérni.

Egy másik szobrom, Le Clocher de Saron. Valamivel egyszerűbb, mert majdnem szimmetrikus; de nem tökéletes szimmetriáról van szó. Próbáltam az egyensúlyt éppúgy elérni, mint a Marne-la-Vallée-i La Porte esetében;

nincs ellentmondás nagy tömegek és egy térfogat könnyedsége között.

A tömegek mindég harmóniában vannak, de minden a fények és árnyékok játékára épül.

Minden művész meg kell hogy találja nyelvezetét, legyen az festő, író, zenész vagy szobrász. A nyelvezet, az legelőször is egy ábécé kiválasztása. A szobrász esetében ez az ábécé állhat csak néhány, legfeljebb egypár tucat alapformából/ amelyekkel aztán szabadon játszhat. A szobrász meg kell hogy találja a maga nyelvezetét, hogy saját művét megalkossa (úgy mondják művét alkotja, nem egy bizonyos tárgyat). Vannak akik, mint én, a kört, a négyszöget, a tégla alakot, a háromszöget használják fel. Az-tán jön az anyag kérdése. Egy adott pillanatban minden szobrász, már eleinte is, kutat az olyan anyagok után, amelyekkel legjobban tudja kifejezni természetét/ a szobrászatról való elképzelését. Számomra ez az anyag az agyag. Több szobrot véstem ki kőből, ami mindég nagy élvezetet jelentett számomra, de rájöttem, hogy a kő nem hagy elég szabadságot arra, amit ki akartam fejezni, amit szobrászatban el akartam érni. Ezért fordultam a kezdeti anyag, azaz az agyag felé, amellyel első szobraimat készítettem szülőfalumban. A mintázás az a nyelvezet, amellyel a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban tudom magam kifejezni. Közvetlen kapcsolatban vagyok az agyaggal, úgy érzem, hogy felébred kezeim között, mozog, él. Természetesen azután bronzba lesznek öntve a szobrok. Mert számítani kell a térben való ellenállással, a súly ellen való ellenállással, és ezért a bronzot választottam. A bronzba való öntés hozzásegíti a terrakotta szobraimat ahhoz, hogy térbeli ellenállást fejtsenek ki; nem annyira az idővel szembeni ellenállásra gondolok, mert a terrakotta jól állja az időt; viszont a bronz segítségével össze lehet álltani olyan tömegeket, amelyek nem tömörek, hanem inkább térbeli rajznak minősíthetők, még ha számomra ennek a „rajznak" meg is van a tömege. Az agyag élő anyagot jelent számomra, mintha bőrt érintenék. Amikor egy munkát bronzba öntök, és kikerül kezemből, ugyanúgy érintem mint a földet, ez is burkolat, de talán nemesebb, ellenállóbb és talán még inkább életet jelképező.

Egy szobor ki kell hogy valamit fejezzen. Ha mást nem, a művész személyiségét és lelkét. Ezért keresi ki a művész a magának legjobban meg-felelő anyagot, amely életmódját, természetét legjobban fejezi ki. Én a szobrászatot szülőfalum téglagyárában kezdtem, az agyaggal játszva. Ez az öröm meg is maradt bennem/ újra átélem/ amikor az agyagot érintem. Később bonyolódnak az ügyek; a játék már csak egy kis részt jelent, de szerintem játék, öröm kell hogy legyen az alkotás. Úgy vélem, hogy minden művész gyermek kell maradjon, játékaival szórakozó gyermek. De azért később bonyolódnak az ügyek: sok ezer dologra kell gondolni, azaz meg kell őket ösztönösen érezni. Én általában megérzem a dolgokat, ezt az ajándékot meg kellene köszönnöm Istennek.

Általában könnyen találok örömöt. Azután úgy kivitelezni a munkát, ahogy elképzeltem, az már egy más probléma. Akkor kezdődik a szenvedés, éppen azért, mert olyan tökéletesek akarunk lenni, mint amilyen ő-szinte gyermek a játékában.

Szobrászatban egyik legfontosabb tényező a fény. Egy szobrot teljesen tönkre lehet tenni azzal, hogy rossz helyre állítjuk. A térben való helyéről van szó/ de a ráeső fényről is. Ahhoz, hogy egy szobor a fényt felvegye, az kell, hogy a fény benne legyen. A fény nem csak a nap fénye. Egy szobornak főleg belső megvilágításra van szüksége. A fénynek a szoborban kell lennie. Azután ennek harmóniában kell lennie a nappal. Úgy érzem, hogy egy szobor legjobb helye a napon van, ég és föld között."

(Paul Barba-Negra feljegyzéseiből, Saron-sur-Aube, 1994)




Rövid életrajzi áttekintő


1937

Homoródszentmártonban (ma: Martinis, Románia) március 12-én megszületik Román Viktor, Román Ferenc és Koncz llona székely parasztok második gyermeke. Már hat éves korában agyagot mintáz, Kakas-ait és Eké-it a falusi vásáron adja el.

1946

Egy a faluba látogató festőnő felfigyel szobraira, és a helység iskolájában meg-rendezi első önálló kiállítását. A kisfiú ekkor már tudja, hogy szobrász lesz belőle.

1950

Befratják a marosvásárhelyi szépművészeti gimnáziumba. Tanára, Izsák Márton szobrászművész mellett kivitelezőként működik. Az iskolai szünet alatt szüleinek segít a mezei munkákban.

1954

Beiratkozik a bukaresti Nicolae Grigorescu Szépművészeti Főiskolába. Constantin Baraschi és lon Murnu tanítványa. Tanulmányai idején kivitelezői munkákból tartja fenn magát; Constantin Baraschi szobrász számára dolgozik. Szoros barátságot köt George Apostu, Ritzi és Peterjacobi, Balogh Péter, Constantin Popovici, Silvia Radu és Vasile Gorduz szobrászokkal.

1960

Oklevelet szerez a Szépművészeti Főiskolán.

1967

A bukaresti Szépművészeti Múzeum megvásárolja Szentmártoni paraszt-asszony című mell szobrát.

1962

Meghal édesapja. Szobraiból és rajzaiból önálló kiállítást rendez a bukaresti Magheru teremben és a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. A kiállított művek között - a második világháború befejezése óta első ízben és egyesek nem kis megbotránkozására - aktok is szerepelnek. Megismerkedik Harry Bra-uner etnológussal és Maria Tanaseval, a nagyhírű énekesnővel.

1963

Elnyeri a Román Szobrász Egyesület díját. Elsőként állít ki stilizált és absztrakt műveket.

1965

A genfi UIT nemzetközi pályázatának nyertese. Első nyugati útja. Önálló kiállítása a bukaresti Dalles teremben.

1966

Elkészíti a bukaresti Floreasca park számára Korcsolyázó lány című bronz-szobrát. Önálló kiállításai a római Schneider galériában és a leewardeni (Hollandia) Princesshof Museumban.

1967

A bukaresti Meridiane Kíadó megjelenteti a művész első, kétnyelvű (román-francia) monográfiáját: szerzője Eugen Schileru. Önálló kiállítása a lausanne-i Jeanne Wiebenga galériában. Svájcból való visszatérte után megismerkedik leendő feleségével, Dana Constantinescuval. A British Council ösztöndíjával elhagyja Romániát és hat hónapot tölt a londoni Royal College of Artban. Találkozik Henry Moore-ral, Lynn Chad-wickkel és Armitage-zsel.

1968

Önálló kiállítása a londoni East Europe Centerben. Angliából Franciaországba költözik; Dana Constantinescu

utána megy. Május 19-én érkezik Párizs-ba, ahol politikai menedékjogot kap. Barátja, Paul Barba-Negra filmrendező bemutatja Pierre Emmanuelnek és Bernard Anthonioznak, akik közbenjárására szeptemberben műteremhez jut a Fondation nationale des arts graphiques et plastiques Nogent-sur-Marne-i művésztelepén.

1969

Denys Chevalier műkritikus révén -a kivel később baráti kapcsolatba lép - első ízben állíthat ki a Salon de la-jeune sculpture termeiben (katalóguson kívül). Kivitelezőként dolgozik (1973-ig) honfitársának, Etienne Hajdunak.

1970

Barátságot köt Pátkai Ervin, Otani, Cardenas, Dietrich Mohr, Condé, Subira Puig, Diem Pfung-Thi, Fred Bouard, Milcovitch, Guzman, Van Thienen, Van Lamsweerde és Francois Godebski szobrászokkal. Két gyantaszobrot készít a Port Barcarés-i Musée des Sables számára. Denys Chevalier cikket szentel Románnak a Hazan kiadásában megjelenő Nouveau Dictionnaire de la sculpture moderne cfmű lexikonban.

1977

Megkapja a Salon du Val-de-Marne szobrászati nagydíját.

1972

Önálló kiállítása Walldorfban (NSzK), a Hornivius Information Center termeiben. Részt vesz a jelenkori francia szobrászat Denys Chevallier által rendezett kiállításain Új-Zélandban, Ausztráliában és Mexikóban.

1973

Feleségül veszi Dana Constantinescu festőnőt, akivel közös kiállítást rendez a gelnhauseni (NSzK) Oly galériában. A Francia Kulturális Ügyek minisztériumának támogatásával megrendezi első franciaországi kiállítását az Egyetemi Galériában; a katalógus előszavát De-nys Chevalier írja. Önálló kiállítása a milánói Pagani galériában. Bronzműtárgyakat (asztalokat, konzolokat, gyertya-tartókat, stb.) készít a párizsi Santangelo galéria számára. Ezt a tevékenységét 1983-ig folytatja.

1974

La Victoire című bronzszobrával megnyeri a bobignyi városháza által kiírt pá-jyázatot. Elkészfti alummiumöntvényből Le Roi cfmű bronzszobrát a ligueil-i álta-lános iskola (collége d'enseignement général) részére (épftette: R. de Muer).

1975

Francia állampolgárságot kap. Önálló kiállítása az Enseigne du Cerceau galériában. Bronzszobrot készít a Mantes-la-jolie-i 4. számú iskolacsoport számára (építette: H. Longepierre).

1976

Feleségével együtt házat vesz Saron-sur-Aubeban, ahová mindketten évente több hónapra visszavonulnak és dolgoznak. Edesanyja temetésére rövid időre Romániába utazik. Alumfniumszobrot készít a Villiers-le-Bel-i Jean Jaurés isko-lacsoport számára. Carrarai fehérmár-ványból szobrot alkot a Rillieux-la-Pape-i Les Semailles iskolacsoport (CES) részére (építette: jean Maneval). Elkészíti Le Dragon című alumfniumszobrát az Aulnay-sur-odon-i CES megrendelésére (épftész: Hardion).

1977

Alumíniumszobor a créteil-i Albert Schweitzer iskolacsoport (CES) számára. Chimére nevű üvegmassza szobrát Da-um mutatja be.

1978

Közös kiállítása Dana Romannal a párizsi IDD galériában. Elkészíti a Le Dragon bronzváltozatát a Saint-Quentin-en-Yvelines-i városi park számára. Részt vesz a Douze sculpteurs de Paris cfmű kiállftáson az NSZK-beli siegeni és kölni múzeumokban.

1979

Bronzszobor a Vitry-sur-Seine-i Ha-meau de Vitry részére (épftész: A. Frisc-hlandler). Faldíszítmény, Dana Román-nal közösen, a Nogent-le-Rotrou-i kö-zépiskola (CES) számára (építész: R. de Muer) FIAC (Jacqueline Blanquet galé-ria).

1980

Utazás Görögországban, Olaszország-ban, Németországban. Dana Románnal közös kiállítást rendez a La Villedieu-i kulturális központban. Barátságot köt Maryse és Félix Canettivel, Catherine és Christophe Topall-lal, Basarab Nicoiescuval és Rolf Kohlgrüberrel.

1957

Romániai útja során utoljára látja viszont szülőfaluját.

1952

Bronzszobor a ViJliers-le-Bel-i SCIC megrendelésére. L'Ouvenure című bronzszobrát a párizsi pénzverde (La Monnaie de Paris) hozza ki. La sculp-ture moderne en France című könyvé-ben (Arted kiadó) lonel jianou foglalko-zik művészetével.

1983

Megoperáltatja jobb hüvelykujját, utána hónapokig nem tud dolgozni, majd szobrászművészete meglepően új fordulatot vesz.

1984

Barátságot köt Jean Martin építésszel és Gheorghe Zamfir zenésszel. Önálló kiállftása a párizsi Gérard Laubie galéri-ában. A katalógus szövegét José Pierre frta. Bronzszobrot készít Marne-la-Vallée számára.

1985

Porte elnevezésű beton- és rozsda-mentes csiszolt acél szobrát Noisy-le-Orand-ban, a Garcia Lorca téren állítják fel. Önálló kiállftása Bruxelles-ben, Félix Canetti barátjának X+ galériájában.

1986

Első útja az Egyesült Államokba. Le Messager nevű bronzszobrát a nancy-i postásképző iskola (Centre régional de formation des Postes) épületében állítják fel. (Építész: Jean-Luc André). Bronzból és epoxy betonból kutat készít Villiers-le-Bel városa számára. Mindkét művét a Blanchet öntöde vitelezi ki.

1987

Önálló kiállítás a Romilly-sur-Seine-i Centre Culturelben. A katalógus előszavát Monique Faux írta. Le Char nevű bronzszobra a párizsi Défense COFACE épületének előcsarnokát diszíti (Blanchet öntöde kivitelezése).

1988

Egyiptomi út. L'aigle elnevezésű bronz-szobrát a párizsi pénzverde (Monnaie de Paris) hozza forgalomba.

1989

A Seine-Saint-Denis megye megren-delésére elkészíti Signal című, a Nor-mandie-Niemen téren felállított szobrát (Blanchet öntöde). Villiers-Ie-Bel városa számára megalkotja Balance elnevezésű szobrát (Blanchet öntöde).

1990

Utazás az Egyesült Államokba.

1991

Önálló kiállítás a németországi Siegenben, a Stádtische Galeria Haus Seeíben.

1992

Chimére című bronzszobrát a német-országi Offenbach-am-Mainban lévő Die Galerie állítja ki. Önálló kiállítása a Troyes-i Musée d'Art moderne és a Meudon-i Musée d'Art-ban. A katalógus előszavát Francis Villadier és Béatrice Tabah írta. Ebből az alkalomból Marc Gaillard jelentős cikket szentel Román-nak a L'Oeil című folyóiratban.

1993

Önálló kiállítás a Charleville-Mézi-eres-i Arthur Rimbaud múzeumban és Chaumont múzeumában. Marie Agnés Sonrier Viktor Román című művét a Fragments kiadó „Passeport" nevű sorozatában jelenteti meg. Bronzszobrot készít a párizsi Giacometti gimnázium szá-mára (Blanchet öntöde. Építész: Alain Manoliesco). Mihaela Cristea interjút készít a román televízió számára.

1994

Jacques Toubon, a kulturális ügyek minisztere a Művészet és irodalom lovagja (Chevalier des Arts et des Lettres) címet adományozza Románnak. Argentínában, az AFAA támogatásával előadást tart a szobrászatról. Argentin művészekkel találkozik. Elutazik Magyarországra.

1995

A párizsi Cochin kórházban április 12-én hirtelen meghal Viktor Román.










A homoródszentmártoni Biró család

Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében hasznos. Megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával. Hont veszejt ki másra bízza a munkát.” (Wass Albert)

Nem hiába van czimerükben a toll, eszes emberek" - írja Kőváry László az 1899-ben megjelent A magyar unitáriusok története a XVIII. és XIX. században című könyvében. A XVIII. sz. elején a vidék „legelőkelőbb családainak egyike", a kor mozgalmaiban élen járó székely közép nemesek voltak.

Biró Sámuel 1665-ben született Homoródszentmártonban, tanulmányait pedig „az unitáriusok kolozsvári iskolájában végezte". 18 évesen a kancellárián találjuk, majd Teleki Mihály fogadta titkárává. A jogi kérdésekben való jártasságát és tudását alátámasztja, hogy az Országgyűlés Főkormány-széki titkári tisztségbe emelte.

1712-ben javaslattal fordul az egyház legfőbb vezetőségéhez, hogy Erdély minden megyéjében, a székely székekben főiskolát létesítsenek, ki-hangsúlyozva a jog tanításának fontosságát.

A bécsi udvarban tett szolgálataiért az erdélyi harmincad főfelügyeletével bízzák meg, majd Főkormányszéki tanácsosi tisztséggel tüntetik ki. Felesége Vargyasi Dániel Klára, akivel 21 éven keresztül „összhangzó egyetértésben élt” a becsületességnek és gerincességnek példáját mutatva gyermekeinek Ádámnak, Sándornak, Lászlónak és Klárának.

Biró Sámuel az ellenreformáció - az erdélyi protestantizmus, közelebbről az unitárius vallás megsemmisítését célzó - törekvéseivel szemben szót emelt és cselekedett is!

1716-ban kezdődött meg az unitáriusok szellemi központjának a megsemmisítése, majd a vidéki templomok és iskolák elkobzása, kisajátítása.

1718. márciusában elveszítettük a kolozsvári piacsori új főiskolánkat és a főtéri templomot is. Április 8-án az Országgyűlés Kolozsváron ülésezett, s az ottlevő unitárius főurak elérkezettnek látták a pillanatot, hogy a világi erő bekapcsolódjon az egyházi vezetésbe az ellenreformációval szembeni küzdelemben.

Nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy kik vettek részt ezen a tanácskozáson, de fennmaradt az a dokumentum (felhívás) melynek alapján rekonstruálhatjuk az értekezlet fontosabb határozatait:

1. A világi elem bekapcsolódása az egyház vezetésébe.

2. Az unitárius főiskola újraindítása s annak „collecta”-ból való fenntárt-sásnak elrendelése.

3. A Főgondnoki tisztség létrehozása.

Így tehát az áprilisi értekezleten az unitárius egyház két főgondnokot kapott Homoródszentmártoni Biró Sámuel és Désfalvi Simon Mihály személyében. Ezt követően a kolozsvári Belmagyar utcában, a Huszár-féle házban, 1718. május 10-én újraindult az Unitárius Főiskola, 9 diákkal, Kolozsvári Dimény Pál vezetésével, majd 1 720-tól Szentábrahámi L. Mihály irányításával. A későbbi püspök - Szentábrahámi L. Mihály - az unitáriusok „szeme, szíve, szája", Biró Sámuel támogatásával végezte leideni, frankfurti és hallei tanulmányait. Amikor az országgyűlés bizottságot nevezett ki az Erdély jövőjét illető fontos kérdések megvizsgálására, Biró Sámuel elnöklete alatt Szentábrahámi L. Mihály segítője lett e felelősségteljes munkakörben.

Biró Sámuel 1718-tól 1720. január 15-igtöltötte be a Főgondnoki tisztséget, 56 évesen halt meg. Kiskenden temették el, ahol Szentábrahámi L. Mihály latin nyelven végezte a temetési szertartást. (Ma már a kiskendi régi temető csak a helybéliek emlékezetében él. Az esetleges családi kriptát vagy síremléket a kollektivizálás élmunkásai kaszálóvá tették. Néhány sírkőmaradvány szól arról, hogy azon a helyen múltunk harcosai, őseink pihennek.)

Temetési beszédéből figyelemre méltó az a kép, mely Biró Sámuel erkölcsi vonásait örökíti meg: „Ne csodálkozzatok, miért tartottam kötelemnek e gyászos körben az igazság tárgyalását, midőn tudtam, hogy homoródszentmártoni tek. Biró Sámuel úr annyira gyönyörködött az igazság kiszolgáltatásában, hogy saját haszna ellenére is gyakran felhozta: A haza törvényei ezt nem engedik meg. Ha semmi más erényt benne föl nem födöztem volna, az igazságra való legfőbb törekvése eléggé ajánlaná nektek őt, ki nem csak névleg, hanem valósággal, ha valaki köztetek, ő Biró volt, hogy kinek-kinek az övét teljes jóindulattal kiszolgáltassa... Megadta ugyanis Istennek, ami Istené; a hazának, ami a hazáé, a császárnak ami a császáré; Erdély polgárainak, ami a polgároké; a családnak ami a családé; az övéinek, ami az övéi. Szolgált Istennek, mivel szolgált az ő egyházának, melyet oly nagyon és gyöngéden szeretett, hogy annak ügyeiben kész volt éjet-napot tölteni, s annak javáért futni, fáradni haláláig ... Biró Sámuel úr, mivel a haza ügyeit ismerte, mind tanáccsal, mint bátorsággal bírt, mert az igazságos törvényszerető és tisztelő embernek semmi sincs legyőzhetetlen: valóban megérdemelte a nagy tanácsos nevet. Ésszel és erővel, vagy állandó és szilárd hűséggel, rettenthetetlen bátorsággal megadta legkegyelmesebb fejedelmeinek, ami őket illeti. E kettővel: ész és erővel a nemes és nemzetes Biró család mily híres volt, viselt dolgaik s azok által nyert oroszlán és toll a család közös czimere tanúsítják.//

A Biró családból említésre méltó Biró Zsigmond udvarhelyszéki felügyelő gondnok, valamint Biró Mózes és Biró József főtanácsi tagok.

Biró József támogatója és szorgalmazója nagyapja, Biró Sámuel álmának: a székelykeresztúri gimnázium felépítésének. Hogy a gimnázium építése 1 792-ben megkezdődhetett, ez nagymértékben az ő támogatásának tudható be. Az elismerés jeléül 1799-ben keresztúrköri, majd 1813. július 4-én a gimnázium felügyelő gondnokává választják meg. Biró Józsefnek köszönhető az is, hogy 1818-ban a kollégiumi épületet kőből építik újjá.

A családi hagyományt fia, József viszi tovább, aki 1834-ben, az ország-gyűlésen „királyi hivatalos" tisztségben volt jelen.

E nevezetes család utolsó képviselőit Homoródszentmártonban egy 1892. május 30-án kiadott telekkönyvi másolat említi, mely szerint özv. Kökösi Józsefné Biró Julianna és özv. Huber Józsefné Biró Anna 1874-1879 között eladják összes birtokukat helybeli kisbirtokosoknak:

ifj. Dombi Ferenc, Dombi Pál, id. Dombi Mózes, köz. Dombi Mózes, Dombi Mózes unitárius papnak 111 hold és 1359 öl terjedelemben. Biró Julianna és Anna Székelykeresztúrra költöznek.

A homoródszentmártoni Biró család katolikus hitű leszármazottjai Betfalván, az 1989-es fordulat után visszaszerezték államosított javaikat s ma már rendszeresen hazajárnak Németországból.

Az Isteni lábnyom, amit a krónikás - ha hiányosan is, de igaz hűséggel - idáig követett” nem vész el ezután sem. A hagyaték megmarad^ mert Istentől való, s ezáltal elpusztíthatatlan... Az Úr igazsága halkan jár és békesség kíséri. Az Ő akarata rendelkezett már minden dolgotokban, s az Ő rendelkezését nem idő méri, hanem tudás, lelki tudás. Gondozzátok csak a mustár-magvakat s egyébbel ne törődjetek”

(Wass Albert: Hagyaték)